Boross

Boross Péter azt mondta, hogy a bevándorlás nem kulturális és civilizációs, hanem etnikai probléma. Ez miért különleges állítás? Hiszen különbözünk egymástól a világban. Mások a gyökereink, a múltunk, a nyelvünk, a kultúránk, a nézetrendszerünk is, s különböző valláshoz, más rasszhoz tartozunk.  Miért  kell sunnyogni, hazudozni, félremagyarázni mindent?

Újra megtalálták a rendszerváltás utáni második miniszterelnököt, Boross Pétert. Most lefasisztázták, pusztán azért, mert beszélt a bevándorlás-népvándorlás gyötrő problémáiról. Bokros Lajos, a Budapest Bank volt vezére, a Horn-kormány volt pénzügyminisztere, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap igazgatója, tanácsadója, a minden gyanú felett álló úriember a volt miniszterelnökről nemes egyszerűséggel csak ennyit jelentett ki: “Boross Péter nyílt és fasiszta üzenettel ünnepelte meg Szent István államalapítását.” Szerinte döbbenet, ahogy Boross a bevándorlásról, mint etnikai problémáról szólt. S ennél már nincs lejjebb. “Ő Magyarország szégyene” – jelentette ki Bokros.

No, de higgadjunk le. Ezt egy igen érdekes politikai pályát befutó volt emeszempés, majd szocialista mondta, akinek útja Panamától egészen az Európai Parlament egyik radikális pártjához vezetett. De nézzük, hirtelen most mi a baj Boross Péterrel? Úgy tűnt már-már megbékéltek vele a balliberálisok az utóbbi időben, sőt igazán mértéktartó, konzervatív politikusnak is nevezték itt-ott, de végre most mintha fogást találtak volna. A HVG és még néhány full-balos, elhomályosult szemű liberális, magyarellenes bevándorláspárti aktivista, politikus, újságíró úgy látják, hogy a volt miniszterelnök Horthy-fan, Dávid Ibolya, majd Orbán volt főtanácsadója túllőtt a célon. A csúsztatások és félremagyarázók nagy mesterei ezt már eljátszották az 1990-es évek elején – akkor szabad demokrata és szocialista színekben -, amikor Boross Péter titok-, majd belügyminiszter lett az Antall-kormányban. Suttogó propagandával elterjesztették róla, hogy Boross Péteré a fél Balaton part. Igaz, a rémhírterjesztők pontosan tudták, hogy Boros Tamásról van szó. Boross Péter belügyminiszter és Boros Tamás között legfeljebb annyi volt az összefüggés, hogy Boros Tamás – akit később felrobbantottak az Aranykéz utcában – Boross Péter belügyminisztersége idején is bűnöző volt. De ez nem zavarta a maszatolókat, hiszen a suttogó propaganda kitűnő eszköz volt az MDF lejáratásához.

Amikor Antall József halála után az Országgyűlés nagy többséggel megválasztotta Boross Pétert miniszterelnöknek, akkor hamar kitalálták róla, hogy előrehozott választásokat akar, mert Boross kihasználja az első szabadon választott miniszterelnök halála utáni népszerűségét. De hát eszébe sem volt Boross Péternek előre hozott választásokat tartani (egyébként lehet, hogy akkor ismét nyert volna a jobboldali koalíció), mivel ragaszkodott a demokratikus játékszabályokhoz, a jogállamisághoz. Vérében volt, a demokrataság.

De a valóság, a tények a magyar baloldalt soha egy cseppet sem érdekelték. Érdekes mit ír a kommunizmus követőiről és áldozatairól a Könyörtelen messianizmus című könyvében a holland szerzőpáros Marcel van Hamersveld és Michiel Klinkhamer: “Régi baloldali trükk belföldön és külföldön egyaránt, hogy az összes konkurenst úgy festették le, mint szélsőséges jobboldalit vagy jobboldali szimpatizánst és így lelassították a pluralitás helyreállítását. Emellett hamisításoktól és ferdítésektől sem riadtak vissza.” Erre példaként hozták fel Göncz Árpád 1992. október 23-i beszédét, ahol bőrfejűek zavargásáról tudósított a közmédia, meghamisította a tényeket, holott a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének ötvenhatosai elégedetlenkedtek, kiabáltak be Göncz Árpádnak.

A mostani Boross Péter elleni támadás is része annak, amit a holland szerzőpáros a Nyugat torz Magyarország-képe kialakulásáról írt. Természetesen ennek fő táplálói újra és újra a többi között Heller Ágnes, Bokros Lajos, és Konrád György. Megemlítik könyvükben Konrád Györgyöt, aki 1991-ben írt naplófeljegyzésében a veszélyes nacionalizmus képét festette Magyarországról: “Itt a hisztéria légköre keletkezett, egyfajta zavar, egy jobboldali-klerikális-nacionalista, cenzúrázó, kizárólagosságra és restaurációra törekvő fasisztoid-intoleráns hangulat.” Ezt írja Konrád, aki ma már többedmagával Antall József kormányzását igazi demokráciának, jogállamiságnak jellemzi a mai állapotokhoz hasonlítva. Persze abba bele se gondolnak (vagy belegondolnak?): ha ezt a Magyarország ellenes hadjáratot folytatják, ellenkező hatást érthetnek el… Valóban igaz az a tétel, amelyet Orbán Viktor néhány éve a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen fejtett ki: “a magyar baloldal, amikor erre időnként lehetőséget kapott, rárontott saját nemzetére”. Lásd az 1919-es Tanácsköztársaságot, a Rákosi-korszakot vagy az 1956 utáni vérfürdőt, megtorlást.

Boross Péter a napokban a Magyar Hírlapnak adott interjújában azt mondta, hogy a bevándorlás nem kulturális és civilizációs, hanem etnikai probléma. Ez miért különleges állítás? Hiszen különbözünk egymástól a világban. Mások a gyökereink, a múltunk, a nyelvünk, a kultúránk, nézetrendszerünk is, különböző valláshoz, más rasszhoz tartozunk. Ez elválaszt, ellenségeskedést is szülhet, de össze is köthet bennünket. Hát nem ez van a világban? Miért halnak meg szerte a világban tízezrek másságuk, vallásuk miatt? Mit kell sunnyogni, hazudozni, félre magyarázni mindent? A volt miniszterelnök csak egy élő problémára hívta fel a figyelmet, amely fenyegeti Európát és Magyarországot. Nem ezt tette Angela Merkel kancellárasszony, amikor kijelentette, hogy a multikulturalizmus ,,teljességgel” megbukott? A volt francia elnök Sarközy is ezt erősítette meg, miszerint a multikulturalizmus kudarcot vallott Európában és Franciaországban. Szerinte túl sokat foglalkoztak az újonnan érkezők identitásával, és nem eleget az őket befogadó ország identitásával. Nos, nem kellene idáig Magyarországnak eljutni.

Most azt a Boross Pétert szeretnék egyesek pellengérre állítani, aki az első rendszerváltoztató miniszterelnök halála után átvette a kormányrudat és vitte tovább az antalli örökséget, a nemzeti megújhodási programot. Amíg egyesek a hetvenes, nyolcvanas években Aczél György jóvoltából nyugati útlevelet kaptak és magyar “ellenzékiként” Merlbourne-ben, Berlinben New Yorkban taníthattak vagy ösztöndíjasként élték életüket, addig az itthon maradottak, mint például Csoóri Sándor vagy Csurka István írásaik, ellenzéki magatartásuk miatt szilenciumra voltak ítélve. Boross 1987 novemberében többszöri kísérlet után elérte, hogy Kós Károly szobrát felavassák a kispesti Wekerle -telepen. Annak a nagy magyar építésznek állított emléket, aki 1920-ban Magyarországról visszatért az elcsatolt Erdélybe, hogy az ottani magyarság megtartásáért és felemelkedéséért küzdjön. Ez az ünnepség a magyar nemzeti megújulás demonstrációjává vált. Ekkor még egyáltalán nem volt veszélytelen az ilyen magatartás. Ez is Boross Péter politikusi pályaképéhez tartozik.

Most meg ezek újra fasisztáznak, leragadnak egy kifejezésnél, azt csócsálják, mert ők ebből az egészből, ebből a Magyarországból, erről a magyarságról nem értenek semmit és nem is akarnak.

Kós Károly szobrának 1987-es felavatása. Boross beszéde a videótudósítás végén hallható.