Az ötvenhatosok csendesen mennek el!

A ünnepi Polbeatre készülnék október 23-ra, keddre, hogy ötvenhatosokkal beszélgessünk a Revolution 56 kocsmában.

Nézem a több évtizedes noteszeimet, ahová mindig beírom a telefonszámokat – egyébként 1974 óta őrzöm ezeket naptártömböket –, és ráakadtam Rácz Józsefre, az 1956-os pesti srácra, aki sebésznek készült, de forradalmárnak állt. Az ügyész halált kért rá,  Tutsek bíró is jóváhagyta, de másodfokon Borbély bíró már életfogytiglant adott. Péch Géza és társai perében ítélték el. A hatvanadik évfordulón, a PestiSrácok.hu Ötvenhatos rendezvényén jót beszélgettünk az Üllői úti és a Tűzoltó utca környéki harcokról, ahová mint orvostanhallgató csatlakozott Angyal Pistáékhoz. Tökölről hoztam fel autóval két éve, ahol nyugdíjasként kertészkedett, szőlészkedett. Nos gondoltam, a 62. évfordulón ismét beszéljünk, most a vérszomjas Kádár börtöneiről, aminek vendégszeretetét végül is hat évig szenvedte. Gondoltam, szóljunk a kegyetlen, koncepciós bírói ítéletekről, a kommunista rendszer bosszúszomjáról,  Péch Géza kivégzéséről, aki Eckhardt Tibor kisgazdapárti politikus, országgyűlési képviselő unokaöccse volt. Kettőt akartak ütni egy csapásra. Borbély János vérbíró, a mosolygó halál (így nevezték, 65 embert küldött halálba) mosolyogva hírdette ki az ítéletet, az ő lelkén szárad a többi között Péch Géza halála is. Egyszóval hívom Rácz Józsefet. A telefont a lánya veszi fel:

– Nem tudom adni apukámat, sajnos tavaly meghalt – mondta.
– Hiszen jó erőben volt, koccintottunk is a pincéjében, de ilyen hirtelen? – kérdeztem.
– Sajnos néhány hónap alatt lefogyott és csendesen elment – válaszolt a lánya.

Belém nyilallt, hogy mily csendesen mennek el az ötvenhatosok. S hányan mentek el csendesen és keserűen? Nem ezt várták 1990 után a rendszerváltástól.

Sokan azt hitték, hogy számítanak rájuk.

Rácz József is azokhoz a százezrekhez tartozott, akiknek álmát Rákosi és Kádár törte ketté. A börtönévek után egyetemi tanulmányait orvostanhallgatóként nem folytathatta. A szocialista rendszer ellenségének kiáltották ki. Azt mondta legutóbb: „…engem a 301-es parcella kötelez! Megbocsátani egyénileg lehet, de a halott bajtársaim nevében senkinek sincs joga megbocsátani.” Rácz József a sebészi hivatás helyett  segédmunkásként dolgozott, darut kezelt, targoncával járt, végül is egész életében a két keze munkájából élt. Így jártak az ötvenhatról szóló könyveim (Ötvenhat arcai, Ötvenhat 50 éve, Ötvenhat lövészárkai) szinte összes megszólalója.

Itt még Rácz Józseffel emlékeztünk

 

Csendesen mentek el. Nem volt körülöttük nagy csinnadratta, dísztemetés, csak szűkkörű búcsúztatás. Csak néhányat az emlékeimből azokról, akiket nehéz elfelejteni. Vándor Bélát, a „Golyóállót” tizenöt éve ismertem meg, a Tompa utcai csapat tagja volt. November 9-éig harcolt. A szovjetek kapták el, szétlőtték a lábát, majd Kárpátaljára vitték. Ő volt az egyik a sok ezerből, akit kamaszként elhurcoltak Ungvárra. Kádár azt állította, hogy egyetlen magyart sem deportáltak a Szovjetunióba. A sok közül ez is egy hazugság volt. Miután hazaszállították Vándor Bélát, három évig nem vették fel az egyetemre. Végül szerencséje volt. Továbbtanulhatott. Orvos lett, élete az erdélyi magyaroké, a csángóké lett. Szabadidejében oda járt le gyógyítani. Néhány éve meghalt. Soha nem panaszkodott, de mindig hajtogatta, hogy helyére kell tenni 1956-ot.

Vanek Béla egy újpalotai lakótelepi lakásban halt meg. Életfogytiglant kapott, és ő a Miatyánkból is kihagyta a megbocsátás szót. Villamosmérnöki álmának vége lett, az 1963-as amnesztiával nem szabadult, még tíz évet ült. Amikor utoljára beszélgettünk 2006-ban, akkor ezt mondta: „Az életemet a kommunizmus tette tönkre. Ha megtörtént volna az igazi rendszerváltás, akkor valószínűleg boldog ember lennék.”

Hrozova Erzsébetet a dupla nullás ügyben ítélték halálra, majd végül életfogytiglannal „megúszta”. A dobtáras géppisztolyos fiatal lány férjével a VIII. kerületi Víg utcai rendőrkapitányságot védte. Férjét, Székhelyi Bélát felakasztották. Egy tenyérnyi kis szobában kerestem meg Mátyásföldön, a szabadságharcosok otthonában. A karján tetoválás: 1956 és Béla. Kis nyugdíjából próbált kijönni, de nem bánta meg, hogy harcolt a szabadságért. Haláláról csak Wittner Máriáék emlékeztek meg. Ahogyan Tollasi Ilonáról is, aki a Baross téri fegyveres csoporthoz tartozott, a konyhán főzött a felkelőknek. Hét és fél évre ítélték. Az SZDSZ-es Eörsi István szerint utcalányok voltunk – mondta dühödten Tollasi Ilona. Ezek szerint utcalány volt Wittner Mária, a Corvin-közben harcoló Kócos, a gyalázatos módon kivégzett Tóth Ilona szigorló orvos és a forradalmár Sticker Katalin, Havrila Béláné, akit szintén felakasztottak?

Nemcsak a Kádár rendszerben, de ma is vannak, akik le akarják járatni 1956-ot.

Hosszú a sor az ötvenhatosok közül, akik keserűen, mélyen megbántva haltak meg, mint például Fátyol István (aki mindig azt ismételgette, hogy a cigányok is harcoltak), Dilinkó Gábor (Bizsu, az újpesti cigánygyerek), Hegedűs László, az életfogytiglanra ítélt mentős vagy a Vojt testvérek (Rezső és Irén), akik a haza iránti kötelességből harcoltak és szegénységben, megnyomorodva élték le életüket.

Tegyük világossá, azok, akik ma is Magyarország ellenében tesznek az Európai Unióban, a világban és itthon, azok alig különböznek a forradalom és a szabadságharc ellen harcoló ávéhásoktól, karhatalmistáktól, a szovjet hadsereget behívó politikusoktól. Akkor az ő szövetségesük a Szovjetunió volt, a mostani hazaárulók szövetségese Brüsszel, Soros és a pénzügyi háttérhatalmak. Akkor a hősök nem Nagy Imre és társai, a reformkommunisták, voltak az igazi hősök, hanem a nép fiai: a munkások, az egyetemisták, a pesti és budai srácok, az önfeláldozó parasztság és a magyar értelmiség. Ők, akik a vérüket áldozták, ők voltak, akik fegyvert fogtak, akik szembe szálltak a Mennydörgés, a Forgószél hadműveletekkel, melyeknek során több mint százezer szovjet katona harckocsikkal, tankokkal, önálló lövegekkel, a légierővel megtámogatva lerohanta a fővárost  és egész Magyarországot. A több hetes hősies fegyveres ellenállás után a világ legnagyobb szárazföldi hadserege vérbe fojtotta az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Ők, a forradalmárok haltak hősi halált, álltak az akasztófa alá, szenvedték el az évtizedekig tartó börtön büntetést vagy a társadalomból való kirekesztést.

Mai harcunk is erről szól.

A szuverenitásunk, a függetlenségünk, a szabadságunk megvédéséről, nemzeti önvédelmünkről, aminek lényege a keresztény kultúránk, ősi hagyományaink, a magyar nyelvünk ápolása, művelése. Most nem a szovjet ármádia rohanna le bennünket, hanem az afrikai, ázsiai, arab világ migránsainak milliói. Hoznák magukkal saját kultúrájukat, az erőszakos iszlamizációt.

Erről van szó, nem másról. Az a magyar, aki ezek mellé szegődik, az nem magyar, az nem hazafi, annak semmi köze 1956 eszmeiségéhez. Az, aki idegen érdekek szolgálatába szegődik, ismeretlen ember számunkra. Nincs helye közöttünk.

Örök mementóként álljanak itt Albert Camus szavai, aki a magyarok örök szabadságharcáról írta ezt A Magyarok vére című művében: „A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”

Azt hiszem, a nagy francia író, Albert Camus már akkor valamit sejtett.

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Levél Hargitából

Bocsássátok meg gyengeségemet! – búcsúzott el Gizella tőlünk Siklódon. Ez a székely asszony azt a …

2 hozzászólás

  1. 1956 forradalom

    (biznisz mára)

    Az „R” reket ropogtatom
    A dobtáras csúzliból!
    Csupán „Brahiból”!
    Mi volt, mi lett?
    Mára gőzöm sincs,
    Mondják, ez kincs!
    Emlékezzünk!
    Mindent kenjünk
    Mit lehet, még rája
    Hazugok bibliája!
    Lett végül belőle!
    Eszméjéhez, semmi köze!
    Mai rikkancsoknak!
    Nem ócska jelmez ez!
    Mi hazugokat jellemez!
    Jól áll, várvédőn a kaftán?
    Nem zavarja, hát aztán!
    Jelmezként magára öltené!
    Kapaszkodna fölfelé!
    Jelszavuk: rajta, Rajta!
    Azt hiszi szamaraknak létra!
    2013-10-24

  2. apro_marosan_petergabor

    Arcpiritó,

    hogy a rendszerváltás óta egyetlen kommunistát, ávóst stb. sem vontak felelősségre elkövetett szörnyű bűneikért (Péter Gábor pl. 1993-ig könyvtáros volt, Bauer Miklós 2008 jogász, Biszku Béla, Apró Atal(lopott villa), Marosn György kiemelt nyugdíj stb.).
    Ezek az emberek évtizedekig itt járkáltak közöttünk, vagy ültek a hatalomban, vagy betolták utódaikat a hatalomba – élvezték kiemelt nyugdíjukat éleletek ezreinek elvétele és életek tízezreinek(százezreinek) tönkretétele ellenére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.