Rólam – először és utoljára

Tisztelt Olvasóim!

Miután néhányan, névtelenül megbújva, az írásaim után megengedhetetlen módon gyaláznak, hazugságokat terjesztenek rólam, ezért kénytelen vagyok tisztázni egy két dolgot magamról az engem szerető, tisztelő, megbecsülő olvasóim számára.

A rendszerváltás után huszonhét évvel sajnos nem történt meg az igazságtétel, a bűnösök, a gyilkosok, a felelős politikusok, a vérbírók, a vérügyészek továbbra is szabadon élhettek – sőt, politizálhattak. A gazdasági életben a privatizáció útján komoly vagyonokra tettek szert vagy előkelő gazdasági pozícióhoz juthattak.

De nemcsak ez volt a baj.

Ugyan a III/3-asok listájának egy része napvilágra került, sokan mások még mindig megbújva élnek közöttünk, valamint a tartó tisztek és a III/2-es állomány ismeretlen maradt a nagy nyilvánosság előtt. Ezeknek a titkos beszervezetteknek, egy része alvó ügynökként ma is dolgozik, sokat ártanak a demokratikus hatalomnak, ahogy korábban demokratikus átalakulásnak – egyáltalán a magyar demokráciának.

Nemcsak azzal, hogy aknamunkát folytatnak Magyarország ellen az Európai Unióban és az Egyesült Államokban, hanem azzal is károkat okoznak, hogy a balliberális sajtón keresztül, a Facebook, a Twitter és egyéb internetes portálokon a bizalmatlanságot hintik el olyan jobboldali politikai, újságírói személyiségek ellen, akiket egyébként a nemzeti oldal megbecsül.

Módszerük a háttérmunka, az arctalanság és a nemzeti elkötelezettség máza.

Ezt a bolsevista módszert követik immár 1945 óta a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Szocialista Párt, a Szabad Demokrata Szövetség és azóta a sok-sok kis ballibsi pártocska nevében. Ezeknek a rosszindulatú, cselszövő, kártékony aknamunkásoknak – vagy felmenőiknek – a kezéhez vér tapad, a cselekvéseikhez sok-sok szenvedés, börtönévek, koncentrációs táborok, száműzetés és egzisztenciális nyomor kísérték.

Ezeknek az embereknek a közösséget szétromboló, szétfeszítő munkáját kikérem magamnak, és kikérem minden becsületes nemzeti elkötelezettségű magyar ember nevében. Ennek szabadjára engedése, büntetlensége már nem a demokráciát jelentik, a szólásszabadságot, hanem egyenesen az emberi hülyeséget, tehetetlenséget.

Meddig engedjük ezeknek a kártékony működését?

Eddig hallgattam, nem válaszoltam a mocskolódásokra. Most sem válaszolok, mert ezek senkik, nullák számomra, hanem annak a közösségnek világítok meg néhány dolgot, akik szeretnek, és Magyarországon a legnagyobb nemzeti, keresztény, konzervatív összetartó erőt jelentik.

Egy-egy posztom, cikkem után annak hatását, morális érveléseit igyekeznek csökkenteni egyes hozzászólok – álnéven, patkány módra megbújva. Azt állítják, miszerint én az MSZMP tagja voltam, munkásőr, belügyi tudósító és kommunista ügynök.

1. Nem voltam soha a kommunista párt tagja, mert nem akartam, de még KISZ tag sem, mert 1959-ben származásom és reakciós nézeteim miatt egy év után kicsaptak a kötelező részvételt igénylő kommunista ifjúsági mozgalomból a József Attila Gimnáziumban. Megjegyzem, nagyon sok rendes kommunista párttagot ismertem, hiszen nem volt mindenki gazember. Nem is figyeltem, hogy ki volt a párttag.
   

   Túl kellett élni a rendszert.

   Ezt ma már kevesen értik a fiatalok közül, de mi abban az időben arra gondoltunk, hogy a szovjet elnyomás, megszállás legalább száz évig eltarthat. Mindig azt mondtuk egymás között, hogy túléltük a 150 éves török elnyomást, ezt is túl fogjuk élni. Antall József néhai miniszterelnök ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem tehetett mást, minthogy alámerült.

   Miután osztályharc volt én osztályellenség voltam, az érettségi után két évig nem vettek fel az egyetemre. Elmentem kéziszedő nyomdásznak, munkás lettem két évig és kerülő úton először a Szegedi Tanárképző Főiskolára vettek fel, majd tanítás mellett az ELTE Bölcsész Karára. Így voltam a kommunista párt „kegyeltje”. De ezt elmondhatná magáról még többszázezer hasonló korú egykori fiatal értelmiségi, az úgymond osztályellenségek.

   Nem panaszkodom, nem panaszként írom le e sorokat, hiszen mindenért megdolgoztam. Visszatekintve, nem bánom, hogy így történt. Persze én is elmentem volna Oxfordba, Harvardra vagy akár Bécsbe tanulni, de csak a nyugati határsávig jutottam volna.

2. Nem voltam munkásőr sem. Hogyan lehettem volna? Az egy zárt pártőrség volt, a kommunista párt fegyveres magánhadseregeként működött. Oda csak a legmegbízhatóbb volt ávéhások, pufajkások, hithű és megtévesztett emberek kerülhettek. Voltak közöttük munkások, értelmiségiek, kis számban parasztemberek. Ezekről van dokumentum, névsor, ahogyan a nyolcszázezer párttagról is. Az átlagember szemében a munkásőrök egy része részt vett az 1956 utáni megtorlásban, megfélemlítésben, ezért nem is nagyon barátkoztak velük.
3. Nem voltam belügyi tudósító sem. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió újságírója, riporter-szerkesztője voltam. Soha nem voltam a belügy alkalmazottja. Miután nem voltam párttag, így vezető pozícióban sem lehettem. Elismert dokumentalistaként dolgoztam, két évtizedig jártam az országot és csaknem kétezer tényriportot készítettem. Olyan szociográfiai ihletésű műsorok fűződnek a nevemhez a többi között, mint az Egy hazában (magyarországi nemzetiségekről), a Választóvonal (az országon belüli társadalmi törésvonalakról, ellentétekről készült műsorok), a Gyár és környéke (Mi volt a helyzet akkor, mi lett a gyárból és munkásaiból?). Készítettem bűnőzökkel, gyilkosokkal, rosszlányokkal, alkoholistákkal, állami gondozókkal és gondozottakkal, hajléktalanokkal riportokat. Néhány esetben ehhez a rendőrök segítsége is kellett.
   

   Mindenki így dolgozott, ma is így megy.

   Börtönbe nem lehetett csak úgy bemenni és interjúkat készíteni. Mint minden újságírót, engem is érdekelt, hogy az elesettek, megnyomorítottak miért tették, hogyan jutottak el odáig és mi lett velük.

   Olyan könyveim születtek ebből, mint Az élet alulról (pincelakásokban élőkről a hetvenes években), a Mámor (alkoholba menekült bűnözőkről, gyilkosokról), Hol a haza? (hazai nemzetiségek drámájáról, életéről), a Mágyosok (az állami gondozottak kilátástalan helyzetéről). De készítettem a rendszerváltás előtti években a Pro és Kontra című vitaműsort Szentmihályi Szabó Péterrel, amely már a változás előjeleit mutatta.

   Nem véletlen tehát, hogy keresettek voltak munkáim. Nemcsak a belügytől kaptam kitüntetést, hanem a Magyar Rádiótól és Magyar Televíziótól számtalan nívódíjat, és amire nagyon büszke vagyok, kétszer nyertem el a Kritikusok Díját. Legmagasabb betöltött funkcióm a Napközben és a Balaton Rádió című közéleti-, kereskedelmi műsorokban a rovatvezető-helyettesi rang volt, ahol a rovatvezetői címet csak 1993-ban, az Antall-kormány alatt kaptam meg.

   Nos, így voltam én az „MSZMP tudósítója is!”– néhány provokátor szerint.

4. Ja, nem voltam, nem lehettem kommunista ügynök sem. Miután a rendszerváltás után többször vezető szerepet játszottam a szakmában – A Magyar Televízió Híradójának és A Hét című műsornak főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője, a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet főmunkatársa, aztán az ECHO Televízió Híradójának főszerkesztője, a Magyar Hírlap című napilap főszerkesztője voltam – emiatt átestem az Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyeket ellenőrző bizottság átvilágításán is.
   

   Három bíró írta alá 2003 januárjában, hogy nem jelentettem, nem voltam beszervezve, nem voltam ügynök, egyszóval tiszta vagyok.

Hogy mindenki lássa, íme, a határozat és az indoklás:

Ezek után bárki, aki valótlanságokat terjeszt rólam, azt feljelentem és jogi úton szerzek magamnak elégtételt. A többi névtelen provokátor pedig nem érdekel. Ezt az írást azért éreztem kötelességemnek közreadni az olvasóim védelmében, mert nem szabad felülni a volt kommunista rendszer ügynökeinek, akik köztünk megbújva megpróbálnak lejáratni jobboldali politikusokat, közéleti szereplőket, újságírókat.

Mindenkinek tudnia kell, hogy a jobb Magyarországért, a létünkért folytatott küzdelem nem ért végett. Rosszakaróink különböző alakokban jelennek meg: hol Soros képében, hol Juncker figurájában, itthon meg a gyorsan változó, különböző kis balliberális, jobbikos pártocskák arcaiban.

Tudjuk, kik ők! De ígérem, erről többet nem írok.

Addig is minden kedves olvasómnak, hallgatómnak és barátaimnak Boldog Új Esztendőt kívánok! S természetesen nagy győzelmet a választásokon. Addig is tartsunk össze, maradjunk együtt, mint egykor a Pesti és Budai Srácok.