A körorvos

Share
Annyi mindenről írhatnék, unos-untalan ismételve magamat így a nyár végén. Írhatnék erről a nyálas, kétes identitású, tütübáros holland nagykövetről, vagy a másik kétes indíttatásúról, Merkel asszonyról, aki rászabadít országára, Európára több millió migránst, terroristát és azt hazudja, hogy azért jönnek ennyien hozzájuk, mert Magyarország megtévesztette az illegális bevándorlókat. Vagy írhatnék erről a szerencsétlen, zűrzavaros baloldalról, a liberálisokról, akiknek száz éve nem számít hazájuk sorsa, csak a saját pénztárcájuké. Nos, ezekről írhatnék, de nem érdemlik meg, egyébként is senkit sem érdekel nyavalygásuk. Írok inkább egykori háziorvos barátomról, valamikori gimnáziumi osztálytársamról, dr. Kaszás Csabáról, a legendás kőbányai körorvosról, aki hirtelen, szinte búcsú nélkül meghalt családja körében, aki még 2020-ig gyógyítani szeretett volna, de magasabb helyről elszólították.

Tudom, egy átlag emberről nem szokás írni egy újságírónak, de ő csak látszólag volt átlagember. Ő azt a tipikus magyar sorsot élte, amit a mi generációnk, plusz-mínusz tíz év különbséggel megéltek sorstársaink. S róluk, több millió embertársunkról igenis írni kell, mert ezt a szívességet balliberális, realitásérzéküket elvesztő újságíró kollegáink nem teszik meg.

Ők azok, akik csendben végzik a dolgukat és fenntartják a nemzetet.

Csehovi lelkületű, hatalmas szívű, emberbarát körorvos hagyott bennünket itt – értesített Csaba haláláról egyik osztálytársam. Igen, olyan ember volt, aki főként csak adott, segített másoknak, keveset kapott, de ez csöppet sem érdekelte. Talán ezért imádták betegei. A gyógyítást hivatásának tekintette. Amikor érettségiztünk, sokunkat származásunk vagy egyéb okok miatt nem vettek fel az egyetemre. Ezt ma már elfelejtették, fiatalabbak nem is tudják, mi is hordtuk a bélyeget. Pedig ez volt a kommunizmus lényege: a kiiktatás, a likvidálás, az ellenségkeresés, az osztályellenség lenullázása és a mértéktelen zabrálás. Egyszóval Csabát nem vették fel az egyetemre, de ő kitartó volt. A keszonban, a metróban vállalt mentős munkát. Nyolc év elteltével, végül elkezdhette orvosi tanulmányait. Hányan és hány tízezren voltunk így, akik csak állhatatos küzdelemmel jutottunk diplomához. Néhányan még mindig azt a kádári korszakot sírják vissza.

Ezt a mai hetvenes korosztályt nem kényeztette el sem a Rákosi, a Kádár, de még a rendszerváltás utáni korszak sem. Mindenért meg kellett küzdeniük. Ingyen semmit nem kaptak. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye jut eszembe. A kommunizmusban Márai indexen volt. De a könyv Csabának megvolt, nála volt a tiltott gyümölcs. A kabátja belső zsebéből húzta elő egy téli napon, és a Lánchídon át gyalogolva csemegéztünk mondatain az ötvenes évek végén. Barátnak tekintettük egymást, mint ahogyan a könyv lapjain is két régi barát találkozásáról volt szó, akik végigbeszélgettek egy éjszakát. Márai ebben a regényében a barátság, a hűség és árulás, egy világrend széthullásának kérdését járja körül. Mi akkor, 1956 után néhány évvel, a félelem időszakában csak a barátság és hűség kérdésköréhez jutottunk el, szerencsére az árulás nem mérgezte meg kapcsolatunkat. Pedig akkor a korunkbelieket sorban akasztották fel a megtorlás jegyében.

Az érettségi után körorvos barátomat sokáig nem láttam. Az ötvenedik és ötvenötödik érettségi találkozónknál fűződött újra szorosabbra kapcsolatunk. Terveztük az újbóli találkozást, a hosszabb beszélgetést. Igen, Márairól is. Tudtuk, mi is öregszünk. Márai Sándort idéztük, aki ezt írta A gyertyák csonkig égnek című regényében: „Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik”. Erről már a kőbányai körzeti rendelőjében beszélgettünk szabadon, akárcsak ötvenhét éve a Lánchídon suttogva. Kiemeltük néhány hete Márai egyik fontos gondolatát: „…Az élet majdnem érdekes, amikor megtanulod hazugságait s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak.” A mai politikára és főként, ami ellenünk irányul, szinte minden mondata ráhúzható azokra a nyugati és hazai politikusokra, akik Magyarország lejáratásán, elpusztításán dolgoznak.

Persze a körorvosról kellene írnom. Azokról a háziorvosokról, akik a pedagógusokhoz hasonlóan a nemzet napszámosai. Kaszás Csaba, a barátom ilyen volt. Egy nagyon szegény kőbányai kerületben, egy nagyon lepusztult, mindig zsúfolásig megtelt körzeti orvosi rendelőben végezte szolgálatát. Sok vidéki és fővárosi körorvost ismertem és a legnagyobb tiszteletem az övéké, mert ők életet, lelkeket mentettek, mentenek. A magyar egészségügyről sok rosszat el lehet mondani, de egyet nem: hogy a magyar orvosok döntő többsége nem jól felkészült. Igazi gyógyítók ők. S ezekhez tartozott az osztálytársam is. A statisztika szerint a rendszerváltás környékén 33589 orvos és 5936 háziorvos volt. A legutolsó adatok szerint az orvosok száma 35196-ra, a háziorvosoké 6519-re nőtt. Ez megnyugtató. Nem fogynak, inkább vannak és külföldi tapasztalatokkal gazdagodnak orvosaink.

Ezt az egész cikket a mindenkori barátságért írtam meg. Hogy mennyire aktuális a száz évvel ezelőtti történtek cselekményei, erre itt a példa. Nem tudom, Kaszás Csabi mit érezhetett meg két hónappal ezelőtt, amikor egy csaknem hatvan éve kölcsönadott könyvemet visszahozta. Egy verses kötetet vitt el – Segitsetek! Hangok a végekről. 1918-1919 címmel –, aminek tulajdonosa édesapám volt, egykori IV. osztályos tanuló. Legalábbis ez volt ráírva. Milyen igaz minden mondata az előszónak, amit 1919 novemberében írt Dr. Raffay Sándor, a TEVÉL irodalmi bizottság elnöke: „Kincses Erdély mindenestől prédára jutott. Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzet hűsége. Ezt a legnagyobb kincset az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltíporni nem tudta.”

Mi történik ma körülöttünk? Ugyanez. Most már a hazánkat akarják lejáratni, elrabolni, felszámolni. Megboldogult körorvos barátom a maga eszközeivel támogatta a túlélést, a megmaradást. Ugyanezt teszik orvosaink tízezrei is. Megint csak Márait kell segítségül hívnom: „Barátok voltunk, tehát nem pajtások, nem komázó suhancok, nem bajtársak. Barátok voltunk s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért.”

Úgy érzem megmaradásunk záloga a magyar milliók barátságának szövetsége. Szerintem Doktor úr, ahogyan ismertem, ezt a megállapítást most is támogatná.

Facebook hozzászólások
Share

Ez is érdekes

Édes álom

Önjelöltek sorakoznak a balliberális oldalon. Egyesek valóban azt képzelik, hogy alkalmasak Magyarország miniszterelnökének Batthyány Lajos, …

4 hozzászólás

  1. Márai tényleg indexen volt, a körörvos szerzője azonban nem: https://vastagbor.atlatszo.hu/2016/08/23/stefka-istvan-lapigazgato-elvtars/

  2. Bigyuláné Stüpeki Teréz

    Remekbeszabott írás, méltó a szerzőjéhez. Stefka István a legkiválóbb újságírók egyike, már a 80-as években is ő volt az egyik kedvenc szerzőm a pártból.

  3. Szép mértéktartó, férfias írás. Külön szép benne, hogy nem csak az orvosbarátot méltatja, hanem a példáján bemutatva próbálja védeni az összes méltatlanul támadott egészségügyi dolgozót is, rámutatva az ellenzék újságírás mident besározó, semmi jót el nem ismerő, lélekromboló természetére.
    (A trollok meg menjenek a fenébe!)

  4. dr. Haraszti László

    Csabával egy csoportba járni az egyetemen alkalom volt barátjának lenni. Együtt a Metróépítkezésen már vállvetve dolgoztunk. Nem csoda, hogy bármikor találkoztunk, onnan folytattuk ahol évekkel korábban abbahagytuk. Ez azzal áltat, hogy nem is olyan fontos a gyakori találkozás pedig, nem így van! Sőt! Ezek az emberekkel erősítjük kölcsönösen identitásunkat, Énünket, példaértékük miatt családtagjainkat is! Fájó hiánya, köszönöm az értesítést s az együttes élményt Csaba szeretetét!
    Haraszti László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.