Elveszett illúziók

Egy barátomtól kaptam legutóbb ezt az sms-t: ,,Állati sürgősen meló kéne, összeomlottunk anyagilag. Közel állok az öngyilkossághoz”. Amikor elolvastam, végig futott rajtam a borzongás. Na, ne! Ide jutott a rendszerváltás óta eltelt huszonötödik évfordulón egy jó nevű, az irodalmi életben sikeres, József Attila-díjas, ötvenes férfi a családjával? Ezt nem hiszem el. Nincs aki mellé álljon, a jelentős politikai karriert befutó barátok közül?

Mert, amíg a hazai, európai politikai színpadokon zajlik az élet, itthon el vagyunk foglalva az újkori honfoglalók, illegális bevándorlók beözönlésének megállításával, addig hazánkban értékes emberek, szakképzett értelmiségiek tízezrei napi megélhetési gondokkal küszködnek és pont ide nem jut pénz, munkalehetőség, pályázati támogatás, egy kinyújtott kéz, hogy újra talpra álljanak. Miért? Valóban csak egyetlen megoldás létezik sokak számára, mint az élet eldobása, az öngyilkosság? Mi történik itt?

A szakirodalom bőven foglalkozik a midlife crisis-el, az életközépi krízissel, amelyet úgy tartanak, hogy a középkorral (35-55 évig) együtt járó természetes krízis, amivel mindenkinek meg kell birkóznia. A válság alatt egy sor illúzióval le kell számolni és helyette biztosabb, vagy más alapokra kell építkezni. A férfiak nehezebben veszik az akadályokat, és nagyobb veszélynek vannak kitéve, de a nőket is érinti ez a probléma. Igaz, az életet érintő válságot mindenki másképpen dolgozza fel. Nem akarom megbántani a mostani középkorúakat, de kevésbé edzettek az élet különböző csapásaival szemben, nehezebben fogadják el az új kihívásokat, mint a mi – hatvanas-hetvenes – korosztályunk, mivel mi pechünkre kommunista diktatúrában és az ötvenhatos véres megtorlás utáni időszakban szocializálódtunk. Nem volt időnk a válságokon, egyéni fájdalmainkon meditálni, vagy akárcsak szembe szállni a problémák előidézőivel, mivel pillanatokon belül börtönben, akasztófán találhatta magát az ember, jobb esetben kirekesztették a társadalomból: például nem vették fel az egyetemre, anyagilag folyamatosan pórázon tartották, avagy három évente sem utazhatott nyugatra.

Vitathatatlan, nem volt rózsás a helyzetük az 1990-es évek fiataljainak sem, mert ígéret aztán volt bőven. Nyugati fizetés, szélesre nyílt határok, felhőtlen utazások. Az ígéretek csak egy része lett igaz. Az ügyeskedők, az úgynevezett vállalkozók, volt MSZMP-s pártkáderek jártak a legjobban, a “keményen dolgozó kisemberek” kevésbé. A rendszerváltás kezdetén a hű komcsiknak, a Kádár-rendszer beépített ügynökeinek számolatlanul járt a vissza nem térítendő V.I.P kölcsön különböző bankokból, amelyeket persze olyan emberek vezettek, mint például Apró Piroska vagy Bokros Lajos. Ez volt a rablóprivatizáció kezdetének korszaka. A többségnek a munka maradt- vagy az sem-, kis pénzért. Az álmok, az illúziók elszálltak, maradt a rideg valóság. A Nyugat-európai egyetemeken való tanulás helyett többeknek maradt a küzdelem, a napi megélhetésért.

Nem véletlenül írok ezekről a gondokról. Csalódott, kiábrándult emberek tízezreivel, százezreivel nehéz polgári társadalmat építeni. Minden emberre szükség van: azokra is, akik támogatják ezt az öt éve tartó politikát és azokra is akik nem. Éppen ezért ennek a jobboldali kormányzatnak különleges felelőssége van, hogy a politikától eltávolodott, elveszett illúzióikat kergető, hitüket feladó emberek sokaságát újra visszacsábítsa a közéletbe, az élet lüktetésébe.

Nem lehet megoldás az életközépi, vagy akár élet végi válságra az öngyilkosság. A midlife crisisre szokták mondani a pszichológusok: az szívja meg, aki ragaszkodik. Mihez is? A megszokott életéhez, a szerelméhez, a családjához, a hagyományaihoz? Tehát dobjunk el mindent, adjunk fel mindent, ami a múltunkat jelenti? Az a megoldás? Ez nem jó tanács. Az ember saját rögeszméinek feloldásában először is egyedül saját maga felelős. Ő tud csak ezen változtatni. Aztán ehhez kell a közösség is, közelebbi és távolabbi barátok, ismerősök, ismeretlen jóakarók, végül talán maga az állam. Nekem tetszik ez a mondat: ne hagyjunk senkit sem az út szélén! Ezt tessék valóban megvalósítani!

A vezető fotón Bill Murray amerikai színész látható, a Broken Flowers – Hervadó virágok című film egyik jelenetében. Fotó: Esquier.co.uk

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Rólam – először és utoljára

Share Tisztelt Olvasóim! Miután néhányan, névtelenül megbújva, az írásaim után megengedhetetlen módon gyaláznak, hazugságokat terjesztenek …

2 hozzászólás

  1. A tömeges elszegényedés az utóbbi években gyorsult fel. 2010 óta nagyjából megduplázódott a létminimum alatt élők száma és 600-700.000 tartósan emigráltak. Mindez egyértelműen az Orbán-kormány gazdaság- és szociálpolitikájának a következménye.

  2. Huszár László

    Aki a szociálpolitikára építkezik az homokra építkezik. Az ilyen építmény alól a szélirány változása egy pillanat alatt elhordja az alapot és az építmény összeomlik.
    Az nagyon furcsa nekem, hogy olyanok hivatkoznak mostanság a szociálpolitikára, akik a kegyetlen vadkapitalizmus legelszántabb hívei voltak addig, amíg hatalmon voltak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.