Az árulás napja

Igen, november 4-e volt az a nap, amikor elárulták a magyar népet.

A világ legnagyobb szárazföldi hadserege, a szovjet, kétszázezer katonával, kétezer tankkal, 290 harckocsival, 120 páncélozott járművel hajnalban megtámadta Magyarországot. Egy maroknyi, néhány ezer forradalmár védte Budapestet, néhány száz, a felkelőkhöz átállt katona vette fel a harcot a gigantikus szovjet haderővel szemben és azok az egyetemisták, bányászok, munkások, akik úgy érezték, hogy az alig megszerzett szabadságot nem adhatják fel. Dávid harcolt a Góliát ellen, a százszoros túlerővel szemben.

Talán naivitása, tájékozatlansága miatt, nem tudni, de sajnos csak részben volt igaz a beszéd, amit 1956. november 4-én, hajnal 5 óra 45 perckor Nagy Imre miniszterelnök a rádióban mondott a parlamentből, aminek szövege így hangzott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak a főváros ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

Akik hallották ezt a segélykiáltást, azok beleremegtek. Tudták, hogy a forradalomnak és a szabadságharcnak vége. De nem tudták, hogy csapataink, mármint a reguláris hadseregünk nem áll harcban a szovjet hadsereggel, hanem a laktanyákban várakozik a tűzparancsra. A parancs nem érkezett meg, akik felvették a kesztyűt és harcoltak, az a magyar nép volt, a Corvin-köziek, a Széna tériek, a Tűzoltó utcaiak, a Móricz Zsigmond körtériek, a Budai Várbeliek, a Baross tériek, a csepeliek, a pesterzsébetiek és számos fővárosi városrész szabadságharcosai, akik meg akarták állítani a „Forgószél” hadműveletet.

Másrészt, mikor „Mennydörgés-444” (Grom-444) jelszóval megindult a szovjet roham, a kormány már nem volt a helyén, mert a beszéd után Nagy Imre és csoportja (Losonczy Géza, Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter családja, Fazekas György, Szilágyi József, Lukács György, Tánczos Gábor, Haraszti Sándor, Vas Zoltán, Rajk Lászlóné, Újhelyi Szilárd, tizenöt asszonnyal és tizenhét gyermekkel) a jugoszláv nagykövetségre menekültek.

Az Országházban a kormány tagjai közül egyedül Bibó István államminiszter, professzor maradt. Amíg a szovjet csapatok bekerítették a Parlamentet, addig Bibó az írógépén nyilatkozatokat fogalmazott. Mielőtt a későbbi kádári sajtó megvádolta volna nemtelen hazugságokkal Ötvenhat tisztaságát, ezt írta: „Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett, osztálykülönbségektől vagy vallási hovatartozástól függetlenül… A magyar nép felé úgy rendelkezem, hogy ne ismerje el a megszállást és a föléje telepedő bábkormányt törvényesnek, és éljen ezekkel szemben a passzív ellenállás minden fegyverével.”

Nem véletlenül, 1956 óta a mai napig, a magyar történetírás kisebbíteni akarja Bibó István szerepét. Ő volt a bátor, az igazi államférfi, az utolsó hivatalos személy, aki meghirdette a kommunista hatalom ellen – akárcsak Deák Ferenc az 1848-49-es forradalom-és szabadságharc leverése után – a passzív rezisztenciát. Ennek sikerét azonban az évtizedekig tartó kegyetlen megtorlás, a belső árulók, besúgók, ügynökök tízezrei megakadályozták.

Mielőtt behatoltak volna a Parlamentbe a szovjet egységek, Bibó István még egy kiáltványt fogalmazott meg november 4-én a nemzetközi sajtónak: „A világhatalmaknak most kell megmutatniuk az ENSZ alapokmányában lefektetett elvek érvényét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Leigázott nemzetem nevében bölcs és bátor döntést kérek a nagyhatalmak és az ENSZ részéről. Ugyanakkor kijelentem, hogy Magyarország egyetlen törvényes képviselője külföldön Kéthly Anna államminiszter. Isten óvja Magyarországot!” Aláírás: Bibó István. Egy naív, őszinte politikus, aki még hitt az ENSZ-ben, az Egyesült Államokban és az adott szóban.

Akkor vegyük sorjában. Kik árulták el Magyarországot 1956-ban?

Elárulta elsősorban az a kommunista elit, akik ezer szállal kötődtek a Szovjetunióhoz. A többi között Münnich Ferenc, szovjet NKVD ezredes, a Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa, a Nagy Imre kormány belügyminisztere. Apró Antal, aki „fasiszta csőcseléknek” nevezte a forradalomban résztvevőket és az MDP KV Katonai Bizottság tagjaként jelentős szerepe volt a Kossuth téri tömeggyilkosságban. Marosán György, a „Buci Gyuri”, aki 1948-ban elárulta a szociáldemokráciát, majd elárulta 1956-ot (híres mondata: „mától kezdve lövünk!”. Biszku Béla, aki közvetlenül irányította a karhatalmi megtorlást és követelte a még több akasztást. Dobi István, a Kisgazdapárt kiárusítója, aki a Minisztertanács elnökeként, bódult állapotban minden halálos ítéletet aláírt, de Kádár János kinevezését is. És sorolhatnánk hosszan tovább a névsort. 

Kádár János, a főáruló, a Nagy Imre kormány tagja október végén eltűnt. Münnichel együtt elmenekültek és Moszkvában Hruscsov előtt fejet hajtva vállalták az új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány, az MSZMP megalakítását és a szovjet beavatkozást, amit Kádár az ungvári rádióból, a szolnoki rádió hullámhosszán november 4-én hajnalban be is jelentett. Kádár János annyira félt a forradalmároktól, hogy csak november 7-én érkezett meg szovjet tankokkal a szétlőtt Budapestre Apróval. A hős Kádár szabad választásokon soha nem lehetett volna Magyarország kommunista diktátora, ha nem a 200 ezer fős szovjet hadsereg vigyázta volna 33 évig a hatalmát.

A forradalmat elárulta a szovjetek szószegése. Akárcsak a török 1541-ben csellel, árulással elfoglalta Buda várát és foglyul ejtette a magyar vezéreket, a szovjet hadvezetés ugyanezt megtette Tökölön 1956. november 3-án. A parlamentből a magyar katonai delegáció az utolsó béketárgyalásra ment Tökölre, a szovjet katonai főparancsnokságra, hogy a szovjet kivonulásról megegyezzenek. A delegációt Maléter Pál honvédelmi miniszter vezette, Erdei Ferenc államminiszter, Mecséri János ezredes, Kovács István vezérőrnagy (vezérkari főnök), Szücs Miklós, a vezérkar hadműveleti csoportfőnöke  kíséretében és számos más taggal együtt érkeztek a szovjet bázisra. Maléter, mint egykori horthysta tiszt, még hitt a szovjetek katonai becsületszavában. A szovjet küldöttséget Malinyin hadseregtábornok vezette. „A tárgyalás még el sem kezdődött, amikor kivágódott az ajtó, s a berobbanók élén egy kis alacsony férfi, Szerov altábornagy lépett be (aki a Kossuth téri sortűzben is vezető szerepet játszott – a szerk.), továbbá jó vállas, válogatott, géppisztolyokkal felszerelt KGB-s tiszthelyettesek, akik kijelentették, hogy le vagyunk tartóztatva. Megjegyzem Malinyin és Maléter is az ajtónak háttal ült. Maléter tiltakozni akart, de ügyet sem vetettek rá, hiába kezdett oroszul magyarázni, hogy kormányküldöttek vagyunk.” (Kovács István vezérőrnagy visszaemlékezése Kő András-Nagy J.Lambert Tököl című könyvében).

Mint annyiszor, a szovjetek itt is becsaptak bennünket.

1945-ben a felszabadítás helyett a rabságot hozták. 1956 után a Vörös Hadsereg kivonása és a rövid szabadságunk helyett, az újabb kommunista terrort, a leszámolást és az évtizedekig tartó megszállást kaptuk a nyakunkba.

A magyar forradalmat és szabadságharcot elárulták a nyugati demokráciák, az Egyesült Államok és a hitegető Szabad Európa Rádió. A diadalittas adások még akkor is folytatódtak az amerikai beavatkozásról, segítségről, amikor a pesti és budai srácok, a forradalmárok élet-halál harcukat vívták. November 5-én a Szabad Európa Rádió ezt harsogta: „Tartsatok még ki három napig!” 

A nagyhatalmi érdekek mindennél előbbre valók voltak egy kis nép szabadságánál. Az ENSZ közgyűlése ezekben az órákban a szuezi válsággal foglalkozott. A magyar emigrációnak, Varga Béla vezetésével végül sikerült kiharcolnia, hogy a magyar ügyet a Biztonsági Tanács elé vigyék. A szovjet beavatkozást ugyan elítélték, de komolyabb szankció nem járt vele, és néhány év elteltével lekerült az ENSZ napirendjéről a magyar ügy is. Ennek hátterében Eisenhower amerikai elnök állt, akinek fontosabb volt a Közel-Kelet, mint Közép-Európa. Washingtonban a szuezi konfliktus mindent vitt. Bulganyin, szovjet miniszterelnök még meg is fenyegette az amerikaiakat azzal, hogyha ez az egyiptomi háború nem fejeződik be, akkor fennáll a harmadik világháború veszélye. Arról a vérontásról nem szólt, ami Magyarországon történt. Az USA meghátrált, eszébe sem jutott segítséget nyújtani a magyaroknak.

Gloria Victis! Dicsőség a Legyőzötteknek!

Pongrátz Gergely, a Corvin köz főparancsnoka ezt vallotta: „hiába győzött 1956-ban katonailag a Szovjetunió, a világ egyik legerősebb katonai hatalma, mert a magyar szabadságharcosoktól erkölcsi vereséget szenvedett. Dávid erkölcsileg ismét leterítette a Góliátot. 1956 november 10-én is csak azért foglalták el a Corvin közt, mert mi feladtuk.”

A magyar forradalom és szabadságharc érzékenyen érintette a világ értelmiségét, szellemi vezetőit. Többen kiléptek – a franciák, az olaszok a legtöbben – a kommunista pártból. Albert Camus a Magyarok Vére című írásában ezt írta: „A magáramaradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem árulják, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Nagyon fájhat…

Így, a vasárnapi választások előtt jutottak eszembe Gyurcsány Ferenc egykori miniszterelnök hírhedt szavai. 2006. június …

8 hozzászólás

  1. Vajda Miklós

    Ismét egy kitűnő írás, amely tű pontossággal mutat rá a lényegre, és mutat a mába is. mert ami ma zajlik Magyarországon és Európában, az mind ’56 eszméinek és hőseinek az újbóli elárulása.
    Ezért újból fel kell vennünk a kesztyűt az utódainkért.

  2. Hatvanhárom évvel az övenhatos szabadságharc után most nem a szovjet hadigépezet, hanem magyar liberálbolsizöld öszvér partizáncsoportok, – a velük szimpatizálók, valamint a manipulált rájuk szavazók jóvoltából – életteret nyertek a társadalomban.
    Erre semmi mentségük nem lehet a társadalomban működő destruktív erőknek.
    Magyarországot már a II. vh. alatt odadobták a szovjetnek a vodkás-whiskys megállapodások során, a nagy angol politikus sajtpapírra firkált skicce alapján.
    1955-ben mód nyílt volna a megszállók távozására ugyanúgy, mint azt az oszrákokkal megkötött államszerződés bizonyítja, de a bolseviknál bolsevikabb magyar vezetés a megszállás fenntartásáért harcolt, eredményesen.
    A 2019-es őszi magyarországi szituációt látva megállapítható, hogy a romboló bolsevik ideológia újra felütötte a fejét.
    ”Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
    Vigyázzatok a házaitokra,
    Hátha mire a nap lehanyatlik,
    Tűzben állunk már tetőtül-talpig.” …

    • Nem kérlek. Az osztrák kivonulást megelőzte néhány nappal a Varsó Szerződés ratifikálása. Egyáltalán nem véletlenül..

  3. Vinczer S.Péter

    Ne aludjunk el, és ne hallgassunk a közvélemény kutatásokra, mert pofára eshetünk 2O22-ben. a Választók megszokják a megvalósításokat, és hallgatnak a dumákra…

  4. “A nagyhatalmi érdekek mindennél előbbre valók voltak egy kis nép szabadságánál.”
    Azt a mindenit, nahát… Volt ez valaha, akár csak egyszer is másképp???

    A nagyhatalmi érdekek ma is fontosabbak pl. a kurd nép szabadságánál…
    Egy dolog 56 miatt jajgatni, egy másik dolog támogatni a nagyhatalmi érdekeket egy kis nép szabadságvágyával szemben. UGYE ?????? Üdvöz légy erdogán, malaszttal teljes, az országurunk van teveled.
    Ámen.

  5. Pontosítsunk! A 200.000 katona és a 2000 tank csak egy kerek szám. Az “ideiglenesen” itt állomásozó csapatok száma soha nem érte el a 200.000 főt, de mindig több volt a magyar hadsereg 110.000 katonájánál. A hadifelszerelésük pedig nagyságrendileg jobb.
    Nos egészen pontos becslés szerint 120-130.000 katona jött be, kb. 45-50.000 már korábbról itt volt. A tankok száma óvatos becslések szerint ezer körüli lehetett, de valószínűleg a már itt levőkkel együtt. Budapest ellen 80.000 katonát vetettek be, többszáz tankkal.
    Ez önmagában nagyobb haderő volt, mint az akkori egész magyar hadsereg állománya.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük