Javíthatatlan konzervatív vagyok!

Ebben a hitemben ismét megerősödtem azzal, hogy a szerencse öreg fiaként, először életemben Dél-Amerikában, Argentínában járhattam. Az útra a több mint ötven éve Nyugaton élő Imre öcsém hívott meg azzal a szándékkal, hogy megkeressük egyik nagybácsikánk emlékét, aki a nagy világgazdasági válság idején, 1930-ban, Argentínába hajózott szerencsét próbálni. Ervin bácsi patikus volt és zongorista. Egy darabig gyógyszerészkedett Buenos Airesben, majd jazz zongoristaként a főváros egyik nagy kávéházában kereste kenyerét.

Budapest és Bécs után itt Buenos Airesben találtam meg azt az „európai várost”, amely hamisítatlanul tükrözi a XIX. század és a XX. század elejének hangulatát, európaiságát. Ma is kávéházak sora található, tonett székekkel, szecessziós tálaló szekrényekkel, ólomkristály és borostyánból készült csillárokkal, az ajtókon kifényesített rézkilincsekkel, velencei tükrökkel, a forgalmas utcára nyíló hatalmas ablakokkal idézik az elmúlt századokat. Egy utcában legalább nyolc-tíz kávézó van, egy hosszú úton száz is, és mind  (Av.Corrientes, Av.de Mayo, Av. Belgrano, Defendos, San Martin utcák végeláthatatlan sorban) tele söröző, borozó, reggeliző, ebédelő, vacsorázó vendégekkel, akik nem zsakettben, keményített nyakravalóval, manzsetta gombokkal, kamásliban, csokornyakkendőben ülnek az asztaloknál, hanem farmernadrágban, rövid ujjú ingben vagy elegáns öltönyben beszélik meg üzleti és egyéb dolgaikat. Nem beszélve az élénken kifestett hölgyekről, hiszen ma a nők is kávéházakba járnak. A tizenhárommilliós dél-amerikai fővárosban legalább kétszázezer ilyen kávéház működik.

Hogy-hogy ezek megmaradtak?

Argentínában az 1816. július 9-én, Tucamánban kikiáltott függetlenség, a spanyol királyságtól való elszakadás óta, több mint kétszáz éve nem volt háború. Belső csatározások, forradalmak, határviták, leszámolások voltak, de világégés nem. Ők kimaradtak az első és második világháborúból, a megszállásokból. Kimaradtak a kommunista-balliberális diktatúra „áldásos” tevékenységéből. A kávéházakból nem italboltot, kocsmát, csehókat, talponállót, etetőket, bögrecsárdát csináltak, nem számolták fel a hazai értelmiség, egyetemisták, írók-újságírók, a polgárság természetes találkozóhelyeit, nem tették lehetetlenné vagy tönkre, mint a New-York, a Pilvax, a Centrál és sok száz más magyar kávéházat. Argentínában a társadalmi változások – polgári, baloldali kormányok (Juan Perón, Isabel Perón) és katonai junta – nem követték a múlt értékeinek lerombolását, egy ország kifosztását. Megmaradtak a neonklasszicista, a szecessziós épületek, alkotások, belső lakberendezések, emlékművek százezrei, fennmaradtak azok a városrészek színes forgatagai, például a La Boca, a festett bádogváros, a San Telmo, üzletek, piacok, ékszerészek, szabad kereskedések garmadájával, amelyek az elmúlt két évszázad irodalmi- és művészvilágát, zenei kultúráját, az argentin tangó történetével együtt tovább éltették. Arra sem voltak restek, hogy tömegével megtartsák Buenos Aires útjain azokat a macskaköveket, amelyeken lehet közlekedni. Nem úgy, mint nálunk, amikor felszedték a jó állapotú macskaköveinket Demszkyék, hogy eladják jó pénzért a bécsieknek.

Nekik kellett a jó minőségű gránit, mi kaptuk az örökké feltöredezett, gödrökkel teli aszfaltot. 

November végén, az argentin tavasz harminc fokos melegében, amint kávéztam a tradicionális tangó légkondicionált központjában, az El Viejo Almacenben, nem tehettem meg, hogy ne gondoljak drága fővárosunkra, Budapestre, amelyet kétszer romboltak le majdnem porig – a második világháborúban és 1956-ban. Először az amerikai, a német és a szovjet vadászbombázók, tüzérségi ütegek lövegei, bombái. Ekkor pusztították el a budai várat, hídjainkat a Dunán, Pest klasszicista épületeinek zömét, múzeumainkat, török korabeli fürdőinket, a Rudast, a Gellértet, a Lukácsot és a Széchenyi fürdőt, a főváros lakóépületeinek, gyárainak többségét. Felbecsülhetetlen értékek vesztek oda, nem beszélve a hatalmas méretű emberáldozatokról.  Budapestet másodszor a szovjet hadsereg rombolta le óriási tűzerővel, amikor leverte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Nem kíméltek semmit, akkor csaknem tízezer ember halt meg, súlyos sérülések érték az Iparművészeti Múzeumot, a Nemzeti Múzeumot, az Országos Levéltárat, az Országházat, a belvárosi templomainkat és sok ezer középületet. Kétszer kellett újjáépítenünk fővárosunkat.

Micsoda anyagi, emberi, erkölcsi áldozatot követelt ez a magyar néptől!

Mit tudhat erről az argentin nép? Nekik idegen hadseregek nem fosztották ki felbecsülhetetlen értékű kastélyaikat, nem csináltak a vörösmárvány istállókból trágyadombot vagy fegyverraktárat (pl. a gödöllői, Eszterházy kastélyokban vagy a komáromi erődvárban…), nekik a szovjet katonák nem becstelenítették meg asszonyaikat, lányaikat, férfiaikat nem hurcolták el Szibériába rabmunkára, nem verték agyon a börtönökben idegen katonák és hosszan sorolhatnám tovább.

De nem is őket kárhoztatom, ők a maguk életét szenvedték, harcolták meg a bevándorló spanyolok, olaszok az őslakos indiánokkal együtt. Inkább dícsérem őket, hogy bármi is történt velük, megőrizték kultúrájukat, kincseiket, meg tudták őrizni azt a földet, amit a függetlenségi harcokkal szereztek és tovább örökítették tehetségüket, amely főként az építészetükben, köztéri szobrászatukban mutatkozott meg. Csodálva jártam be hatalmas operaházukat, a Teatro Colón-t, amely százhúsz éve változatlanul szolgálja az operakedvelő közönséget. Fehér carrarai és vörös márvány mindenütt, aranyozott oszlopfőkkel, antik bútorokkal, ónkeretes, színesre festett ablakokkal, eredeti faburkolatú termekkel. A folyosók oszlopfőin klasszikus zeneszerzők szobrai – Beethoven, Mozart, Verdi, Wagner… –, de ami nagyon jól esett, hogy a fő helyen, szemben a lépcsőfeljáróval és a kupolás színházterem bejárata előtt Liszt Ferenc bronz mellszobrát pillantottam meg. Rajta a következő felirattal: Ferenc Liszt compisitor-pianista, Budapest. Ebből is látszik, hogy az argentinok tudják, kik is azok a magyarok, azon túl is, hogy több tízezren élnek hazánkfiai ebben a Magyarországnál húszszor nagyobb országban.  Belépve, a vörös bársonyszékes, óriási nézőtérre az öt emelet magasban páholyok százai sorakoztak egymás mellett. Igen, itt a kultúra, az argentin nemzeti érzés ápolása folyamatos, generációk egymásnak adják tovább. 

Nem tudtam ismét nem Magyarországra gondolni, hogy minekünk ez a békés fejlődés nem adatott meg. Nem kellett háború, idegen megszállás, amikor a mi saját conquistádoraink – hazai nyelven: labancok – Kádár Jánossal, Apró Antallal, Aczél Györggyel az élen felrobbantották 1965-ben Nemzeti Színházunkat. Nem számított, hogy Székely Bertalan és Lotz Károly festményei díszítették a kupolás, belső tereket, nagy színművészek, nagy drámaírók darabjaival töltötték meg a nézőteret – itt láttam Madách Imre Ember Tragédiáját, a Bánk bánt és utoljára a Lear királyt (1964-ben) –, a kommunista kultúrpolitika nem tűrte a magyarkodást, a nemzeti érzés megmutatását. 

De hát beszéljünk Argentínáról, a föld nyolcadik legnagyobb területű országáról!

Dél-Amerika elkeskenyedő déli részének keleti oldalán, az Andok hegylánca és az Atlanti-óceán között helyezkedik el. Keletről az Atlanti-óceán, nyugatról Chile, északról Bolívia és Paraguay, északkeleten pedig Brazília és Uruguay határolja. Szárazföldi határainak hossza 9376 km, a tengerpartiaké 5117 km. Most nem számolnám ki, hogy hányszor férne bele Magyarország, hiszen Argentína egymaga majdnem akkora, mint Európa. Mégis kevésnek tűnik 44 millió lakossal. De nem csoda, hiszen délre pampák, sivatagok, hegyvonulatok váltogatják egymást, gondoljunk csak Patagóniára, Tűzföldre, amelyet kevesen laknak.

Mi az alapos Buenos Airesi városnézés után az ezer kilométerre fekvő Andok (Los Andos) felé vettük utunkat, ahol már messziről látni az Aconcaguát, az Ázsián kívüli világ legmagasabb havas csúcsát, 6960 méter magassággal. Aconcagua Mendoza tartományban található, ami egyben a nyugati és a déli félteke legmagasabb pontja is. Érdekességként említem meg, hogy  a legalacsonyabb pont a Laguna del Carbón a San Julián depresszió területén található Santa Cruz tartományban, 105 méterrel a tengerszint alatt, ez egyben a nyugati, illetve a déli félteke legalacsonyabb pontja is, és a hetedik legalacsonyabb terület a földön. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ebben az erős, gazdaságilag dinamikusan fejlődő Argentínában váltakozik a legmodernebb, gépesített mezőgazdasági technika – szőlőművelés, búza-szója, dohány termesztés, a világ egyik legnagyobb marha tenyésztése, lótartás – a hagyományos falusi, néhol nagyon is elmaradott gazdálkodással. Ide tartozik a láma, a kecske és juh tenyésztés is. A kecsua és mapuchi őslakos indiánok leszármazottai szövik a csodálatos panchókat, sálakat, kesztyűket, de itt készülnek a hamisítatlan bőr táskák, kalapok, szíjak és bőr lábbelik. Meg kell említenem a Rodocrositát, Argentina nemzeti kövét, nemzeti szimbolumát, amely rózsaszín, néhol vöröses barázdák élénkítik. Az indiánok bányásszák évezredek óta a Tahuantisuyo tartományban.  A legenda szerint a rodocrosita rózsaszín kövében a vörös vonalakat az indiánok vére festette meg.

A hagyomány tisztelete mindenhol nagyon erős. Az Andokban száz kilométert autóztunk, míg teremtett nem lélekre bukkantunk, illetve egy, az autóúttól félreeső vendéglőre. Itt persze nemcsak kávét lehetett inni, avagy  bort, sört, pálinkát, hanem enni is lehetett. A chilei határhoz közel, Punte de Vacastól nem messze ebben a kis hegyi, panzióval rendelkező kocsmában éppen húst sütöttek a nyított kemencében. Nem úgy mint Európában vagy Magyarországon, hanem ahogyan Dél-Amerikában szokás. Két férfi a nyers, nagy méretű marhaoldalast köralakban vaskampókra akasztotta egy-egy vastag bélszín csíkkal fűszerezve, amíg a körön belül meg égett, parázslott a farakás. A férfiak folyamatosan forgatták a húst. Nem állhattuk meg, hogy ne várjuk, s így több mint egy óráig iszogattuk a mendozai vörös bort, a Malbecket, amíg hozzájutottunk a különleges falatokhoz. Fenséges volt, puha és ízletes, tudomásul vettük, hogy az argentinok értenek a marhahús megsütéséhez. Olyan jól éreztük magunkat, hogy maradtunk. Persze ebben szerepe volt annak a két nagyon csinos, félvér felszolgáló hölgynek, akik nem takarékoskodtak a kínálással. Meg kell jegyeznem az argentinok nagyon kedvesek, barátságosak és remek vendéglátók.

Másnap, a kétezer méter magasan fekvő pihenő helyünkről eljutottunk a chilei határhoz. De visszafordultunk, mert riasztó híreket hallottunk Santiagoból és egyre több argentin katonával találkoztunk. Igazoltattak is bennünket. Kérdezősködtek, hogy Chiléből jövünk-e? A nemleges válaszunk után barátságosan elengedtek. Visszafordultunk Mendozába, a borvidékre. Már Buenos Airesben is éreztük, hogy nemcsak a hivatalos kormányzat, de az emberek is tartanak a baloldal terjeszkedésétől, a kommunizmustól. Félnek, hogy exportálják hozzájuk a Maduro-féle venezuelai, vagy a Morales-típusú bolíviai „demokráciát”, ami a gazdasági káoszt és a diktatúrát jelenti. Egyszer Chilében megmutatta a szélsőbaloldali szociáldemokrata Allende, hogy mire képesek a marxisták. Ezt most Venezuela marxista vezetése produkálja. Egyesek Dél-Amerika lőporos hordóiról beszélnek, amihez már csak egy szikra kell. Ezt Argentinában ma a többség nem szeretné, legalábbis a legutóbbi választások eredménye ezt mutatja. Ismét egy mérsékelt polgári kormány került hatalomra.

Igen, kár lenne hátrahagyni a viszonylag békés, építkező kétszáz évet!

Mert ma békésen megfér a múlt, a hagyomány, a rohamosan fejlődő, modern Argentínával.

Ja, amiért kimentünk, végül is sikerrel járt kutakodásunk. Megtaláltuk azt az utcát, azt a házat, ahol Ervin bátyánk élt 1968-ig, haláláig. Szimbolikus az utca neve is, Reconquista. Azaz: a visszahódító.

Azt nem tudtuk meg, hogy Ervin bátyánk meghódította-e Argentínát. Az ötvenes, hatvanas években nem levelezhettünk őszintén a Nyugaton élő hozzátartozóinkkal, mert minden levelet felbontottak. Vajjon hány és hány ilyen magyarországi és emigrációs történet maradt megválaszolatlanul? Azért valamit elértünk. Egyik este beültünk a Plaza de Mayo egyik kávéházába, ahol halkan zongorázott egy úr. Jazzt játszott. Többször vissza jöttünk ide. A pincérek szó nélkül hozták a megszokottat. Talán hatvan-hetven éve ugyanitt  játszott egy magyar? Ezt már soha többé nem tudhatjuk meg.

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Megint jönnek és jönnek…

Ez várható volt. Tudta mindenki, aki Karácsonyékra szavazott – a belvárosi és budai liberálisok,  a …

7 hozzászólás

  1. az argentin pálinkára kíváncsi lennék

  2. Nagyon remek írás, szeretem Stefka úr írásait! Köszönet érte!

  3. Vajda Miklós

    Köszönöm a távolsági és az időutazást! Nagyon jó cikk arról, hogy amennyiben egy népet – különösen európai fehér szokásokkal – hagynak élni, akkor megtalálhatja önmaga nyugalmát. Nem hiányoznak neki az önjelölt népboldogító szélhámosok, akik önmagukat – többnyire baloldali – politikusoknak nevezik.
    Kissé irigyeltelek, a hazai decemberi havazásban, elnézve a képet a hátad mögött virágzó aranyeső bokorral.
    Innen nézve érthető, hogy sok európai ember talált új otthonra Argentínában.

  4. Pista bátyám, remekbe szabott kis anzix volt Argentínából(ról), üdítőleg hatott az olvasása, köszönet érte!

  5. Turoczi Kiss Ildikó

    Tisztelt Stefka Úr!
    Tavaly jártam azokon a helyeken (sajnos egyedül) , ahol most Ön.
    Kiválóan írta le a látottakat. Én sem tudtam volna jobban…
    Remélem folytatás következik.
    Üdvözlettel,
    Turoczi Kiss Ildikó

  6. Nem szégyeled te sötét feketeinges (Mussoloni..) hogy konzervatív vagy? Lesz dá-dá a liberálisoktól, még a nadrágodat is kiporolják..
    🙂 🙂

  7. Meglepett, hogy távolt Európától ennyire értik és őrzik az európai kultúra értékeit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük